Szmogkarácsony

Jéggé dermedt szíveinkbe
Isten szava már nem fér be.
Szmogfelhő és sáros utcák
Urunk Lelkét szomorítják.

Esőt könnyez, szelet sóhajt,
hallja valaki ezt a jajt?
Angyalát már rég elküldte,
de most is ezt kéri tőle:

Menj el, Gábrielem, vidd a hírt:
szóltál Máriához,
mindnyájuk Anyjához,
ne keressenek máshol gyógyírt.

Igenjét komolyan gondolta:
testéből testté lett
és földre született
az Isten, váltságuk hozója.

Repülj hát, Angyalom, súgd fülbe:
hiába kőszívük,
hiába zárt lelkük;
eljöttem hozzájuk, nem mese.

Felhőkön át, Gábor, kiáltsad:
Igen, teljessé lett!
Kicsiként született,
ki megváltója a világnak.

Régen nem tudják Róla, ki Ő.
Bűnökbe fulladtak,
"zenébe" tompultak...
Mondd nekik: már nincs túl sok idő...

Velem ünnepelni jobb lenne...
Közeleg a nagy nap,
sokan rajta buknak,
pedig ég szívem szeretete.

Szállj, hátha valaki meghallja!
S eggyel többen leszünk
kik együtt örülünk-
vigadunk időkön trónolva.

Gábriel bólintott, s már jött.
Sok-sok időt velünk töltött...
Ti hallottátok énekét?
Ittátok föl szép szent könnyét?

Zokog, jeget törni nem tud...
Hasztalanul utánunk fut.
Mit mond szenvedő Urának?
Vajszívük öli rút bánat.

Én hallottam-e? Nem tudom.
De mit sejtek, továbbadom.
Ne sírj, drága Kisjézusom:
AZ AZ EGY AKAROK LENNI.

várakozva - vágyakozva

Az én adventem

hajnalokat elalvó
mindenében széteső
saját lábába botló
angyali szót nem halló
kötelességlekéső
ördögökkel elbukó
gyóntatószék-romboló
sok szemetet cipelő
Jézus-könnyet fakasztó
papi szív mögé bújó
jótettekből böjtölő
vékony pallón imbolygó
szakadékba torkolló
jaj, de nincs már levegő! -
mély sötétbe loholó
meghívását pazarló
porzó szemmel pityergő
Istenére szoruló


Hála Néked

meggyújtott lila gyertya
Szentséged ujjongása
kitárt karod vonzása - 
lépteim fogadása.

Feloldásra váró

nem tudok több lenni
 
mindent élni akaró
mindent vágyni akaró
mindig égni akaró
mégis gyorsan lankadó
langyosan csordogáló
mégis mindent elrontó
iszonyú, jaj, iszonyú


Szépnek teremtettél!

cserepes száj
száraz torok
 
szakadt köröm
repedt sarok
 
szomjas bőr és
horzsolások
 
seprű haj meg
forradások
 
ködösült szem,
kiáltások...

Segíts, mert ez
mind én vagyok!

 
(Nélküled csak
elhervadok.)

 
elveszett önfejű
 
mindent vívni akaró
mindent vinni akaró
semmit bírni nem tudó
levegőt nem kapó tüdő
buta nő, ó, buta nő
 
 
A bűn vallomása

Belém hal a csend, ha jön,
létem neki nem öröm.


ugye nem túl nagy a lépcső?...

mindig félve elbújó
sorozatban elbukó
bűnt vallani szégyellő
színvallástól rettegő
alig-alig szürkülő...
 
önmagába szűkülő

Fortyanás

Én rád nem haragszom...
- Csak épp megfojtanálak...
És dühös sem vagyok!
- Csak kigáncsolnám lábad.

Hajadat rángatnám,  
ruhádat szaggatnám,
arcodat megvetném,
szavad sem figyelném...

De hagyom, hogy elszálljon, 
várom, hogy ne ártson - 
lobbanjon le lángom...
S csak aztán szólítlak.