megint elkéstem

Egy halott fekszik a fűben.
Süt rá a nap a kékből.
S hogy meghalt, mikor rádöbben,
kuncognak az angyalok az égből...

- Isten hozott, nem jössz be?
Ne nézz ránk ennyire bambán,
már elenged tested börtöne.
(Kukacok rágódnak hamván.)

Pázsitfű nyúlik az égbe
ott, hol ő nyomja a földet.
S így senki nem veszi észre
hogy nem biciklizik többet.

Takarja titkos, zöld homály
- "Eltűnt", - csak így szólnak róla.
Szobáját rég kiadták már,
leveleit dobták kandallóba.

Még mindig a fűben fekszik,
nagy szemmel nézi az eget.
- Nyitva a kapu, ez tetszik.
De én bemenjek? Nem lehet!

Küldi szolgáit a Gazda,
körbeveszik kábult lelkét.
- Hozzátok már be, oly mafla...
nem meri hinni, hogy nincs vég.

Körmeit sárba eresztette.
Nem engedi. Ők meg nem tépik.
Bámulja a kaput ott szembe',
ők meg homlokukat csapva nézik.

Míg végre egyik felszólal:
- Nem engedi, hagyjátok, marad.
Betelt már csak a látvánnyal,
tíz körme a kőbe akad.

Jaj, halott, kicsi a szíved!
Nem hagytál elég helyet benne.
Pázsitfű, bicikli, kékség...
megkötik, nem engednek be.

Nem engednek, pedig kopogtam.
Nem volt elég, kaput nyitottam.
Hívtalak, de te nem jöttél be.
Így lett hát életednek vége.

S a halott fekszik a fűben.
Vérkönny hull alá az égből.
- Az én hibám... - S mikor rádöbben
angyalkar zokogása zendül.

reszelem

Még időben okulj!


Nézd, ott megy el az édes,
szép, tüneményes,
makulátlan lovagod!
Ha megszólítanád,
megnyílna a föld, s elemésztene,
a szemed úgy ragyog.

Amerre jár, a betont csókolod.
S míg ügyet sem vet rád,
csak magadat okolod.

De szemeitek sugara –
mint aki tőrt ránt,
fémhangon csapkodja, szikráztatja
a levegőt.
Ő csábít, s csábítod őt.

Mindent megadnál, de még
csak az édes, vággyal telt
részhez ért a fejezet.

Csak néha szólítod meg,
s nagyot dobban a szíved.
Sóvárogsz, majd' meghalsz,
vele fekszel, s ébredsz.

Elrejtenéd magad egy pohár vízbe.
Csak hogy szüksége legyen rád.
Egészen elveszővé tennéd magad.
De nem jó! A lényeg még mindig
csak te vagy.

De mikor már ő... a fanyar,
az édes, ó, a tüneményes...
s ha nem kedves, az se baj...
Bálványod, mindened, mindent csak
jól tehet, hibája nem lehet...
Ó, sosem lesz tied!

Majd mikor csúnyán rádförmed...
mikor nem pakolja el a nyitott könyvet...
a lábát nem törli meg,
kávét nem főz, minek...

De azért néha újság fölül kimosolyog,
megdicséri az égett sütit, csak azért, mert te adod,
persze attól még mindig szörnyű hamisan dudorog,
de csak tied, s te csak övé...

Na akkor volt értelme minden
gyomorliftezésnek,
akkor meglátod, a bálvány nincs, de
különben is, minek...
Akkor meglátod, ha csak-hiba-ember
lenne, nem bírnád vele, de ó, nem az,
na akkor van értelme, hogy ő tiéd,
s te övé vagy.

S az Úr elégedetten rátok mosolyog,
s arcának fényét megtartja
rajtatok.

És te miket szoktál álmodni?

Hosszas tűnődés után végre megkérdeztem a nővéremet:
- Ancsi, a te álmodban is úgy néz ki ez a trabant, mint egy bicikli?
Reménykedtem, hogy ha a többiek úgy látják, hogy az egy igazi trabant, valódi négy kerékkel és ülésekkel, akkor az is, és be fogunk tudni ülni mind a négyen. Féltem, hogy ha egyáltalán ráférünk a bicikli-trabantra annyian, meg tudom-e tartani az egyensúlyt, mivel én vezetek, és főleg mi lesz, ha az országúton legalább hatvannal megyünk... Ezért kissé izgulva feltettem a kérdést nővéremnek...

És te, milyeneket álmodsz?