Tavasz

Huszonkét éves vagyok, és halálosan fáradt. Nincs rá semmi különösebb okom. Jó életem van: nem éhezem, vannak új ruháim, fedél a fejem fölött - nem is akármilyen, élnek a szeretteim, nem kell halálra dolgoznom magam, sőt, még olyan sokat tanulnom sem. Egészséges vagyok tudtommal. Barátaim is vannak. Jó barátaim. Sőt, még hitem is. Tehát Istenem. Nincs okom panaszra. Persze a jó keresztény is panaszkodhat, mert attól, hogy keresztény, még ember marad; tehát nem lesz rózsaszín álommá az élete. Nem biztos, hogy meggyógyul, nem valószínű, hogy feltámadnak a rokonai, nem feltétlen lesz kedvesebb a főnöke... De én most nem is panaszkodom. Csak kijelentek.

Huszonkét éves vagyok, és halálosan fáradt.
Tavasz van. Naptár szerint. Március elseje. Meteorológiailag hivatalosan még nem, az idő mégis azt mutatja: ez már az. A tavasz fáraszt-e le már első hivatalos napján? Lapoztunk a naptárban, és a fejemben átkattant egy kapcsoló: fáradtnak lehet lenni, tehát fáradt vagyok? Ráfoghatom a tavaszra: hát tessék? ...

Új évszak kezdete van. A természet megújulásának kezdete. Sőt, ma még hétfő is. A hét kezdete.

Huszonkét évemmel pedig talán az életem kezdődik meg. Hol voltam eddig? Miért csak most indulok el? És merre? És mi ez a halálos fáradtság?
Baj-e, hogy eddig nem indultam útnak? Nem baj. Csak most ne lennék ilyen fáradt, hogy haladhatnék.

Vonszolom magam előre, a feladataimat végezni kell. De mi lenne, ha egyszerűen hagynám, hogy felemeljenek, és vigyenek?


Van, Aki fáradtan is szeret.

Igen, én is szeretlek. Vigyél!