reszelem

Még időben okulj!


Nézd, ott megy el az édes,
szép, tüneményes,
makulátlan lovagod!
Ha megszólítanád,
megnyílna a föld, s elemésztene,
a szemed úgy ragyog.

Amerre jár, a betont csókolod.
S míg ügyet sem vet rád,
csak magadat okolod.

De szemeitek sugara –
mint aki tőrt ránt,
fémhangon csapkodja, szikráztatja
a levegőt.
Ő csábít, s csábítod őt.

Mindent megadnál, de még
csak az édes, vággyal telt
részhez ért a fejezet.

Csak néha szólítod meg,
s nagyot dobban a szíved.
Sóvárogsz, majd' meghalsz,
vele fekszel, s ébredsz.

Elrejtenéd magad egy pohár vízbe.
Csak hogy szüksége legyen rád.
Egészen elveszővé tennéd magad.
De nem jó! A lényeg még mindig
csak te vagy.

De mikor már ő... a fanyar,
az édes, ó, a tüneményes...
s ha nem kedves, az se baj...
Bálványod, mindened, mindent csak
jól tehet, hibája nem lehet...
Ó, sosem lesz tied!

Majd mikor csúnyán rádförmed...
mikor nem pakolja el a nyitott könyvet...
a lábát nem törli meg,
kávét nem főz, minek...

De azért néha újság fölül kimosolyog,
megdicséri az égett sütit, csak azért, mert te adod,
persze attól még mindig szörnyű hamisan dudorog,
de csak tied, s te csak övé...

Na akkor volt értelme minden
gyomorliftezésnek,
akkor meglátod, a bálvány nincs, de
különben is, minek...
Akkor meglátod, ha csak-hiba-ember
lenne, nem bírnád vele, de ó, nem az,
na akkor van értelme, hogy ő tiéd,
s te övé vagy.

S az Úr elégedetten rátok mosolyog,
s arcának fényét megtartja
rajtatok.