2010. június 18., péntek

mégis

Egy vaklármákkal teli nap után...

újra felveti fejét a kókadt tulipán.

Már-már becsapott a villám,
zúdult az eső rám,
viharos szél, orkán
zúgott mellettem.

Fák karoltak magukhoz.
Nézd, a tűz, jaj, hamut hoz!
Merre fussak? Ajtómhoz
nem vezet már út.

Meghalok! Rámdől a fa!
Anyu segíts, vígy haza!
Sikoltások nagy hada
hagyja el a szám.

Már az éj is sötétlik,
ütött lábam bőre kéklik.
Villámverte torony fénylik
csak a faluban.

Meghalok! Nem visz a lábam!
Egyedül halok, nincsen társam.
Meghalok, már tisztán láttam
koporsóm szögét.

Fák karoltak, megtartottak.
Sebes szelek meg csak fújtak,
fújtak, de már el is bújtak
nagy pajta mélyén.

Ki építette, bölcs lehetett.
Oda menjetek be, szelek.
Ne engem ijesztgessetek
nyári nap hevén.

Hű barátok, hatalmas fák,
kék lábamat sínbe rakták,
gyenge testem szorongatták
karjaik között.

Összeszedtek, útra raktak,
susogással megbíztattak,
vihar ellen lombot adtak
a fejem fölé.

Vaklárma volt, siess haza!
Ág reccsen, de nem dől a fa.
Ijedt sóhajom jajszava
egyetlen imám.

Megmentettél, nem értem.
Mért volt vihar, nem néztem.
Így tán soha nem féltem -
ez biztos csupán.

Hazahoztál, szuszogok.
Nem értlek, kicsit morgok.
Izzadt homlok, száraz torok
maradt vacsorám.

Ma a vaklármákkal teli nap után
elfáradt a mérges tulipán.

Sebaj, mert él.

Köszönöm.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Keresés ebben a blogban